Rab nemzetek bilincsét tördelem..
Kránicz István 2007.06.25. 22:05
Trianonra emlékeztünk június 3-án az országzászlónál a Halmok Polgári Értékőrző Egyesület szervezésében. A megemlékezésen fellépett a Canticum Novum Kamarakórus. Bodnár Judit József Attila: Nem, nem soha című versét adta elő. Beszédet mondott Bíber József Tibor a Jobbik Magyarországért Mozgalom párt alelnöke. Megemlékező értékelést adott Trianonról Dr. Szakály Sándor történész az MTA doktora. Elmondta gondolatait lléssy Mátyás atya a Százhalombattai Római katolikus Egyházközség plébánosa. A megemlékezés után Koltay Gábor: Hothy Miklós a kormányzó című filmjét tekinthették meg az érdeklődők a Pártok Háza dísztermében.
Tóth Ernő a Halmok Polgári Értékőrző Egyesület elnöke bevezetőjében föltéve a kérdést, hogy miért kell emlékeznünk Trianonra, két szempontra világított rá. Az egyik az a kegyetlenség, ahogy az I. világháború győztes hatalmai elbánta az egyik vesztessel, és csak az egyikkel. A másik pedig az, ahogy az ország a döntés után talpra állt. Felhívta a figyelmet a magyarság lelki Trianonjára a 2004. december ötödikei népszavazásra. Végül hangsúlyozta, hogy bár a helyzet kilátástalannak tűnik, minden okunk megvan a reménységre. Magyarország feltámadása megkezdődött, ennek nagyon szembetűnő jelei vannak. Az egyik a Csíksomlyói búcsúra zarándoklók rendkívül nagy száma.
Bíber József Tibor a Jobbik Magyarországért Mozgalom párt alelnöke rendhagyó módon kezdte beszédét, felsorolta nagy Magyarország vármegyéit. Rávilágított, hogy a franciák nem lehetnek büszkék arra, amit velünk tettek. A Kárpát-medence ezeréves egyensúlyát borították fel, hosszú időre kiélezve az etnikai ellentéteket. Arról viszont nem gondoskodtak, hogy a vérszomjas csatlósaik magyarellenes fellépéseit megakadályozzák. Ez most is így van. A csonka Magyarország kétszer is cserbenhagyta határon túli testvéreinket. Először a kettős állampolgárság meg nem szavazásával. Majd az országgyűlés tette ezt, amikor Erdély autonómiájának követelése nélkül megszavazta Románia EU csatlakozását. Ez szégyen! A Jobbik Magyarországért Mozgalom kiáll a kisebbségre kényszerített magyarok jogiért. Felszólítja a parlamenti pártokat, hogy június 4-ét nyilvánítsák történelmi emléknappá. A Jobbik autonómiát követel minden határon túli magyar kisebbségnek. Törekszik arra, hogy mindenki ismerje meg Trianon igaz történetét.
Dr. Szakály Sándor történész megemlékezésének kezdetén elmondta, hogy a magyarság június 4-én nem ünnepel, hanem emlékezik. Emlékezik egy olyan eseményre, amelyet nem szabad, hogy valaha is kitöröljenek az emlékezetünkből. Évtizedek múltak el úgy, hogy Trianonról alig beszéltek, alig emlékeztek. Egykor az országban mindenütt megtalálható országzászlóknál rendszeresen megemlékeztek Trianonról. Más ünnepeken is ott gyűltek össze és hajtottak fejet azok előtt, akik tettek valamit egykoron az országért és egyúttal emlékeztek azokra, akiket a politikai döntés határon túlra kényszerített. Akik kisebbséggé váltak saját szülőföldjükön ott, ahol évtizedeken, évszázadokon, ezer éven keresztül éltek és élhettek. 1920. június 4. a nemzet életében meghatározóvá vált. A történelmi Magyarország nem számítva az önálló, független Horvátországot, területének kétharmadát, magyar nemzetiségű lakosságának egyharmadát veszítette el. Remény sem mutatkozott arra, hogy ez valaha is megváltozzon. Ennek ellenére a határon túlra kerültek és az országon belül élők úgy érezték, hogy együvé tartoznak. Remélték, hogy újra egyesülhetnek, egyé válhatnak. 1918-ban idegen csapatok szállták meg az országot. A nagyhatalmak tudomásul vették a román szerb csapatok, vagy a cseh légió előrenyomulását. Az ország tehetetlenül állt, és nézte az eseményeket. Van egy furcsa időszak a történelmünkben 1919, amit dicsőséges 133 napként tanultunk. Ami kevéssé volt dicsőséges, és nem is biztos, hogy úgy történt, ahogy történt. Az akkori Magyarország vállalta a harcot a határokért. Akik harcoltak, nem biztos, hogy vörösök voltak és kommunisták. Ha megnézzük a katonákat, kiderül, hogy 1919 volt századosai, ezredesei később a Magyar Királyi Honvédség vezérkarában szolgáltak. Egyben képes volt a nemzet egyetérteni, hogy a hazát meg kell védeni, ideológiai különbözőségektől, politikától függetlenül. Trianonnak inkább össze kell kötnie bennünket, minthogy elválasszon. Olyan üzenete is lehet, hogy sokféleképpen gondolkodhatunk, de létezik nemzetpolitika, magyarság, összmagyarság és egység. Érdekes módon az a politikai erő, amely 1919 és 1920 után hatalmon volt, ebben egyet tudott érteni. Miről írt József Attila, akit elkötelezett baloldali költőnek kiáltottak ki, 17 évesen? A trianoni fájdalomról. Miről írt Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula és mindazok, akik Magyarországon vagy az elcsatolt területeken születtek? Arról a fájdalomról, amiről nem szabad megfeledkezni. Nehogy azt gondolják, hogy Pejer Károlynak, vagy másoknak, a szociáldemokratáknak nem ugyanúgy fájt Trianon, mint Teleki Pálnak vagy Horthy Miklósnak. Létezhet egy nemzet történelmében olyasmi, amiben egyet is érthetünk. Abban mindenképpen, hogy Trianon a XX. Századi magyarság nagy tragédiája. Tragédia, ami azt jelenti, hogy jelenleg határainkon kívül százezrek és milliók élnek másodrendű állampolgárként, akiknek mindennap meg kell küzdeni azért, ami nekünk ma természetes. A nyelvünkért, a múltunkért és a jelenünkért. Nem mindegy, hogy magyarul tanulhatunk-e már, vagy magyar történelmet tanulhatunk. Erdélyben lehet magyarul tanulni, de nem biztos, hogy magyar történelmet. A Délvidéken vannak már magyar nyelvű tankönyvek, de ezek a szerb történelmet tanítják. Valamennyiünknek a magyar történelmet kell tanulnunk. 1918 őszén Magyarország a vesztesek oldalára került. Az akkori politikai elit pontosan felmérte, hogy a Szent Istváni Magyarország határai nem tarthatók fönn. Úgy gondolták, hogy lehet hinni azoknak, akik a demokrácia és igazságosság jegyében megfogalmazták azokat a gondolatokat, hogy minden nemzetnek van önrendelkezési joga, jogában áll meghatározni saját sorsát. 1918 novemberében a gyulafehérvári gyűlésen a románok által megfogalmazódott a lehetőség, hogy majd eldöntik az Erdélyben élő magyarok hova szeretnének tartozni. Elhangzott-e valaha ez a kérdés november óta egy választáson, adott esetben népszavazáson? A Wilsoni elvek az önrendelkezésről csak üres frázisok voltak. Teleki Pál elkészíttette a vörös térképet, amelyen vörös színnel jelölték azokat a területeket, amelyeken a magyarság többségben volt. Megfogalmazták, hogy a béketárgyalásokon azt kell elérni, hogy legalább ezek a területek magyarok maradjanak. Kiderült, hogy senki sem kíváncsi arra, hogy mit mond a magyar békedelegáció. Senkit sem érdekelt, hogy mit mondott a kiváló szónok, Apponyi. Sokkal lényegesebb volt az a kérdés, hogy milyen hatalmas tengerjáró hajók jelenhetnek meg a magyar-szlovák határvidéken, hogy védjék a megszülető Csehszlovák államot. A magyar delegáció látva a kilátástalan harcot, elhagyta Párizst. 1920-ban a diktátumot Magyarországon becikkelyezték és elfogadták, amelyre a nemzet azt mondta: nem, nem soha. A nem, nem soha ma már csak azt jelentheti, hogy nem feledhetjük és emlékeznünk kell rá, de ez kötelességünk is. Talán majd eljön az idő, amelynek el kell jönni, hogy mindenütt ott legyenek az országzászlók, és mindenütt emlékezzenek. Mondja ki az országgyűlés, hogy Trianon egy nemzeti gyásznap, amelyre Magyarországnak emlékezni kötelessége. A határon belülieknek még inkább, mert szabadabban tehetjük, mint azoknak, akik 87 éve hozzánk tartoznak, de nem ünnepelhetnek velünk.
Illésy Mátyás atya a Bibliából Szent Pál apostol Korithusbeliekhez írt első leveléből az első fejezetet olvasta fel, majd így folytatta: Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük nemcsak szavakban, hanem történelmünkkel. De nemcsak a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki meghalt, hanem azt a Krisztust hirdetjük, aki dicsőségben föltámadt. Mi nem engedhetünk annak az érzésnek, amely történelmünket pusztán csak negatívumokban látja, hanem mi igenis itt a Kárpát-medencében tanúskodunk arról, hogy Krisztus él. Ma Szentháromság vasárnapján, amikor Istennel a szeretet közösségét dicsérjük és magasztaljuk, szeretnénk a megfeszített és sokszor már teljesen halálba hörgött nemzetünket fölemelni Istenhez. Mert Krisztus nem csak megfeszített és halálra hörgött, hanem föltámadt. Mi ennek vagyunk a tanújelei. Ezért kell nekünk olyan gyermekeket, fiatalokat nevelni, akik büszkén keresztények és magyarok. Ez a kettő együtt mozog. Olyan, mint két láb, ha hiányzik az egyik, akkor az ember csak bicegni tud. Mi nem púposan és bicegve, hanem egészségesen szeretnénk szívünket és lelkünket Isten felé emelni. Csak ebben az egészséges ember mivoltban, amely aztán alkotja a családot, család-nemzet mivoltban remélhetjük nemzetünk fölemelkedését. Különben csak elmerengünk, megemlékezünk, borongunk, búslakodunk, dühöngünk. A pohárhoz, droghoz nyúlunk. Ez a célja azoknak, akik vérünket szívják Ugyanazoknak, akik több mint 80 évvel ezelőtt fondorlatos módon nemzetünket széttépték. Ugyanazok a gyilkos erők megvannak hazánkon belül. Hiszen a sátánnak, a rossznak az arca, a „dizájn”-ja változik. De tudni kell azt, hogy Krisztus legyőzte a sátánt. Ezért nagyon fontos, hogy mi keresztények próbáljuk építeni nemzetünket. Az én apám pozsonyi, illetve Árva megyei, édesanyám temesvári, illetve zágrábi. Mindannyian, akik itt vagyunk, így vagyunk ezzel. Rokonaink, szeretteink maradtak határon kívül. De létezik-e ez a határ igazából? Hiszen a szeretet, ami nem pusztán csak egyfajta érzelem, hanem egy nagyon-nagyon komoly építkezés Istenben, a Szentháromságban az egyház által. A szeretet él és nem ismer határokat. Trianon ide, Trianon oda. Higgyünk abban, Krisztus tényleg legyőzte a sátánt. Azt az igazságtalanságot, azt az aljasságot, amit nemzetünkkel tettek, és ma is nagyon sokszor tesznek, azt a szeretet által, ami balgaság, butaság sokaknak, legyenek akár e világ bálványimádói, bárkik is, mi akkor is elevenen tanúsítjuk, hogy igenis képesek vagyunk az összefogás erejével, Istennel összefogva újra és újra legyőzni. Így a világosság mindennap győzelmet arat a sötétség felett. Nem hiszem, hogy lenne még egy nemzet, amelyet ily gyalázatos módon kiszemeltek arra, hogy föltrancsírozzák és újra, és újra pozdorjává zúzzák. Nézzük csak meg! Tizenötezer pedagógus kerül az utcára ezekben a hónapokban. Kórházakat zárnak be, betegek mentőautóban halnak meg, az asszonyok mentőben szülnek, ha éppen odaér a mentő. A koraszülött osztályokat sorra bezárják, orvosokat szélnek eresztenek, iskolákat bezárnak. Miért? Azért, mert nincs gyerek. Miért nincs gyerek. Azért, mert elvették a kedvet az anyáktól és apáktól, hogy édesanyák, édesapák legyenek. Többször látom keresztelők alkalmával, ahogy egy szülő megcsodálja a gyermekét. Ezt az örömöt, az élet fölötti örömöt akarják elvenni azok, akik nemzetünk földarabolását ma is végzik. Ha nincsen iskola, akkor előbb utóbb nem lesz, aki dolgozzon. Ha nincs aki dolgozzon, akkor még jobban elszegényedik az ország. Még több tőkét kell valahonnan idepumpálni. Soha senki sem fogja visszafizetni, de cserébe át fogjuk engedni megmaradt kis földterületünket azoknak, akik még felépítenek egy-két plázát. Ezekben a plázákban lehet majd rabszolgaként dolgozni. A szeretet, az összefogás ereje képes a csodákra. Mi a megfeszített és föltámadott Úr Jézus Krisztust hirdetjük egész mivoltunkkal. Ezt hirdeti egész nemzetünk. Higgyünk abban, hogy Krisztus él, aki ugyanaz tegnap és ma és mindörökké. A Szentháromság Egy Istenben képesek vagyunk megmaradni. P.B.
Battai Hírlap
|