A 74. életévében csoszogó, „örökös” pártelnök – saját állítása szerint – nem adott jelentéseket, csak úgy aláírta, hogy Raszkolnyikov néven majd fog. Ezek szerint megfeledkeztek róla – bár jómódú életvitelét, pártállami sikereit tekintve ez mégse valószínű. Akárhogy is: ha nem is lehet mindenki olyan erős, hogy ellenálljon a diktatúra nyomásának, egy rendszerváltás után elvárható lett volna, hogy ne pont egy ilyen személy vezesse a nemzeti radikálisokat.

Csak hát mikor derült ki róla, hogy ügynök volt? Nem éppen a „rendszerváltáskor”. Csak miután az új „elitbe” is bekerült, s Antall Józseffel való összeveszése után a miniszterelnök megzsarolta, hogy leleplezi, akkor állt elő gyorsan, álszent bűnbánattal. Ki tudja, tán a hatalmasoknak még van olyan papír is a kezükben, mely igazolja: Raszkolnyikov bizony jelentgetett is környezetéről… Ez a zsarolási potenciál legalább magyarázatot adna arra, miért verte szét a MIÉP-et Csurka, legutóbb szinte deklarálva is a párt megszűnésének szükségességét…

De vissza a múltba! Az Új Írás 1975. augusztusi számának utolsó oldalain, a Pályám emlékezete sorozatban jelent meg Csurka önéletrajzi témájú írása Pályám? Nekem? címmel. „Elmondok bizonyos dolgokat magamról, az életemről, a családomról, de nem mondok mindent, sőt mégcsak nem is törekszem arra, hogy mindent elmondjak.” Ilyen sejtelmesen kezdi, s csak a végén tér a lényegre: rossz, de nincs más út, csak a szocializmus.

Ez a legkártékonyabb gondolkozásmód, mert a potenciális ellenállókat töri meg vele. Nem azt mondja, hogy jó a rendszer; hiszen akkor egyértelmű volna, hogy hazudik. Azt mondja: nincs esélyünk változtatni, nyugodjunk bele! Olyan ez, mint amikor a fideszesek azt mondják: szegény Viktornak meg van kötve a keze, nem is lehet itt nagyot dobbantani, ha hatalmon van, akkor se. Vagy hogy a MIÉP-esek is értsék: szidták a Bencsik-Bayer-Lovas-Tóth. Gy.-féle sajtóklubot, hogy bár megmondja a frankót, de a végén azt is: nincs más út, csak a Fidesz. Tehát az üzenet: a tökös radikálisoknak is Viktor a vezérük!

Végül jöjjön az öreg, illetve akkor még nem is, de azért felnőtt fejjel írta: „Mindennek ellenére, bármennyire furcsának tűnik is föl, makulátlanul tiszta világnézettel, hittel szálltam le a Keleti Pályaudvaron a csabai gyorsról, mely visszahozott szülővárosomba. Annak ellenére feltétel nélkül hittem a szocializmusban, mint egyetlen lehetséges emberi életformában, hogy mindent, ami körülvett, elutasítottam. Békésen, ahonnan jöttem, 1949 után egy pillanatig nem lehetett józan, értelmes, normális embernek abban a hitben ringatóznia, hogy ami történik az jó. Elkezdődött a néhány évvel előbb földhöz juttatott parasztok sanyargatása. A környezetemben nem volt egyetlen család, akit ne ért volna valamely alapvető sérelem. Kitől ezt vették el, kitől azt. Vagyont, életet, szabadságot, önbecsülést. S én mégis hittem az eszmében, a tiszta eszmében. Ma már tudom, miért. Nem is tehettem volna mást. Fel kellett volna kötnöm magam, ha még ennek az egyetlen világ-elrendező elvnek a szentségében, igazságában sem hiszek. Annak ellenére nem tartottam tehát magam sem osztályellenségnek, sem reakciósnak, hogy minden idegszálammal kívántam, minél előbb múljon el népem felől ez a büntető istencsapás, és pusztuljanak el azok, akik az igát a nyakába akasztották. Sőt, mindezek ellenére körmönfontan fogalmazott önéletrajzaim utolsó mondatai hitelesek voltak és szívbőljövően őszinték. A szocializmusra és a dolgozó magyar nép szolgálatára esküdtem ezekben a mondatokban. Esküszegő ma sem vagyok, nem olyan fából faragtak.”

Kuruc.info